Honey K-9 - Arzén balhé (pilot webnovella)

 A fák zöld lombozata kicsinyenként vörös színre váltott. A hűvös szellő is néhol feltámadott. Az emberek fel-alá trappoltak az utcán. Sokan voltak. Nagyon sokan. Az emberi faj nem fog kihalni, az egyszer biztos. Hacsak nem éri a Föld nevű bolygót valami totális katasztrófa. Mondjuk megtámadja egy idegen flotta vagy… esetleg felül kerekedik mesterséges intelligencia. Legalábbis a csupasz majmok ezt gondolják. Öhöm… öhömm… Mégis kinek lenne kedve kutakodni az egész galaxisban csak azért, hogy a sok égi objektum közül pont a szerencsétlen Földet vegyék célba? Hamarább az ittenieknek lenne kedve rá szottyanni egy kis űrbéli honfoglalásra vagy a sajátjuk elpusztítására. És hát a mesterséges intelligencia… először is egy lökött kétlábúnak kell megalkotnia azt. Így mégis ki pusztítaná el az egész emberiséget? Csak is saját maguk. Még háborút is képesek indítani egymás ellen. Egy rakás szadomazo banda. Nem értem miért is törődők a sorsukkal. Nem elég bajom van a saját kétlábúmmal, aki jel pillanatban hangosan csámcsog előttem. Egy egész emberiségre nem lennék képes vigyázni, ahogy elpusztítani sem.

– Honey… Minden oké? Miért bámulsz egy bizonyos pontot folyamatosan? – kérdezte a velem szembe ülő emberem, majd egy nagyot harapott az általa ízlelgetett hamburgerébe.

Jah… igen. Egy mesterséges intelligencia vagyok, vagyis félig. A jobbik formából, kutyatestet öltve. Az előttem ülő ürge pedig Nicolas T. Smith. Rendőr, a balfékebb fajtából. Bár… már a város seriffjeként büszkélkedik, de így is csak a bajt hozza magára. Folyamatosan vonzza a rossz energiát. És bizony, a kitűzött feladatom pedig az, hogy erre az emberre vigyázzak. A sors keze hozott össze vele – igazából egy gép, ami kiskapszulát lőtt a fejébe. Ez az átkozott kis szerkezet, ami összeköt bennünket és kommunikálni tudunk egymással. Én mondom, a nyakamat teszem rá, ez az ipse elpusztíthatatlan. Azelőtt egy őrült (ál)tudós is felkereste avval a céllal, hogy az ő segítségével megtalálja a halhatatlanságot. A szervezetében annyi kémiai anyag csörgedezik, hogy szerintem leterítene egy lovat is. Ám ez nem jelenti azt épp és teljesen egészséges lenne.

– Hahó! Blöki? Tán elvitte a cica a nyelvedet? Egyél, vagy megeszem a te adagodat is. – tovább puhatolt, ezúttal telegettet is.

– Már mondtam, egyelőre nem vagyok éhes.

– Egyébként… Van bármiféle tipped mégis hol lehet az arzénes fickó? Sikerült kiszagolni?

– Sajna nem. Próbáltam áttérképezni a várost, de nincs ötletem mégis hol tartózkodhat. Arzénra gyanús helyet nem mutatott a térképem és szerintem nem is fogok.

– Értem… De akkor miért nem a használod az orrodat? Hisz kutya vagy.

– Lehet, hogy mesterséges intelligenciával rendelkezem, de már mondtam: Nincs szuper szaglásom!

– Ez érdekes… Ellenben, ha éppen fánkra szottyan a kedvem azt bezzeg 5 mérföldről is képes vagy megérezni.

– Az arzénnak nincs szaga, zsenikém… És ha lenne is nem ajánlott megszagolni. Esetleg egy fajta vegyületének állítólag fokhagyma szaga van.

– Áh… Nem is értem, mégis miért vállaltam el ezt az ügyet az helyett, hogy a szabadságomat élvezném? Így is traumám van az egészségre káros kémiai szerektől, maga a gondolatától is. GL! Köszönöm, nem kérek belőle.

Már bocsánat Sherlock, de nem a bűnügyi dolgok felkutatására képeztek. Hanem arra, hogy a négylábon járó nővérkéd legyek. Átkozlak is, hogy miért nyomtad le azt a gombot… – gondoltam.

Nos… ja nem csak az ő nyelvén vagyok képes kommunikálni. Számtalan szolgáltatást képes vagyok nyújtani neki, amivel számtalanszor visszaélt vele – az egészségügyi állapotát szabályozni, a lottó nyerő számait megtippelni, néha az ő nevében elintézni a fontos papír ügyeit vagy akár a telefonos hívásait, esténként mesélő plüss párnaként szolgálni és a többi. Mintha én lennék a kiber Pom-Pom. Ez miatt több alkalommal is összeomlott a rendszerem.

Időközben a hátam mögött egy idegen kétlábú jelenlétét észleltem. Hátra is pillantottam, egy szegényesen öltözött lila kapucnis emberke volt. Vörös haja göndör és kócos. Úgy nézett ránk a nagy kék szemeivel mintha az élete nagy szerelmét látná maga előtt.

– Nem te vagy véletlenül rendőrtiszt, akinek mesterséges intelligenciája van? – kérdezte, közben úgy bámult ránk mintha a maga a messiást látná maga előtt.

– Igen… Maga mégis honnan…? – puhatolta összezavarodottan a rendőr, de nem tudta folytatni a benne megfogalmazott kérdést. A fickó az aurájába rontott.

– Jaj, de örülök a találkozásodnak! Nagy rajongód vagyok!

– Rajongó?!

– Igen! Egyébként kicsit testesebbnek képzeltelek el, de végül is szerintem sokkal jóképűbb vagy mint a leírtak.

Te-te-te…Testesebbnek?! – cikáztak a gondolatai a rendőrtisztnek, a szemhéja is ugrált. Ugyanis átmeneti depresszióba képes esni, ha netán valaki véletlenül az alkata végett beszól. Noha Őurasága az helyett, hogy változtatna az életmódján, engem csicskáztat, hogy segítsek fogyásban. Ámde ez a képeségem nem korlátlan. Később kicsinyenként úton módon vissza kell, hogy dobjam a fölösleges kalóriáit, különben a szerencsétlen gyorsítótáramat károsítja és ez következtében szükség esetre gyors elsősegélyt se vagyok képes végezni.

– És ez elképesztő, hogy mesterséges intelligencia létedre érzelmeket is képes vagy színlelni. Mondd csak… milyen érzés ezt az ember feletti képességet uralni? Netán nincs olyan vágyad, hogy…

– Már meg bocsásson, de nem én… rendelkezem mesterséges intelligenciával, hanem ő…

A kétlábú egyenesem rám mutatott. Én, mint aki nem érti az egész helyzetet a fülemet vakartam.

– Hűha… Hehe tényleg… Hisz a kutyuska a mesterséges intelligencia tulajdonos. Mi is a neve…

– Honey.

– Tényleg, Honey! Kis édes. Elképesztő és egyben bizarr, hogy egy kutya mesterséges intelligenciával rendelkezik.

– Tudja először én is bizarrnak tartottam. Sőt néha tartok tőle, hogy egyszer képes lesz átvenni felettem az uralmat, de…

– Óóó… örülök, hogy evvel egyet értünk – hablatyolta tovább a fickó közben bele tenyerelt a félbe hagyott hamburgerbe. Úgy tűnt valamit bele is pöccintett, közben közelebb merészkedett Nicolas személyizónájához – Tudod régóta tanulmányozom a mesterséges intelligenciát. És ez a kutya egy élő példa a terminátor felkelésének! Nem gondoltál bele, hogy ez az ártatlannak tűnő kiskutya egyszer az emberiség felé kerekedhet?

Cöh… a szokásos kérdés. Már kezd az agyamra menni. Esküszöm az ilyen kérdések végett fog egyszer besülni a processzorom. És az emberem többszörös rendbe rakásától.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép smaragd zöld szemekkel büszkélkedsz. Szeretem a magad fajta erős és bátor… kandúrokat.

Ez már vicces. Próbaltam visszatartani a nevetést.

A kétlábúnak látszólag kezdett elveszni a türelme. Mielőbb le akarta vakarni magáról a hívatlan vendégét.

– Mondd lenne kedved…

– NEEEM! Nem tudom mégis kicsoda-micsoda, de szálljon ki az intim szférámból! Több tiszteletet! Mellesleg én vagyok a seriff! És nős…

A férfiú kissé megszeppent a zsaru haragos tekintetétől. Követte is a parancsot. Látszólag félt, hogy még kárt tesz benne.

– Hát… Öömm… Bo-bocsánat… Minden jót – motyogta, majd elszaladt.

A fakabát továbbra is elég haragosnak látszott. Nyugtatás gyanánt egybe a szájába tömte a félbe hagyott ebédjét. Némi hasábbal is kombinálta.

– Hmm… Nézzenek oda… Úgy látom nem csak a nők búgnak rád… Mi lesz, ha ezt Emma meg tudja… – gúnyolódtam.

– POFA BE! Különben is nem vagyok meleg…

– Jaj, bocsánat Mr. Homofób, de akkor sem kellett volna letámadnod szegényt... Még ha eléggé szkeptikus is.

– Tán, mert a nőket szeretem már rögtön homofób vagyok?

– De akkor sem kellett megijesztened. Különben is tetszik vagy sem, homo vagy… Homo sapiens-sapiens… A te esetedben viszont levennék egy sapienst.

Nicolas tompán nézett rám. Megkezdte a nekem szánt hamburgeremet is.

– HEJ! Azaz enyém!

– Most már az enyém!

°°°

– Jó akkor az elejétől. A gyógyszertáras fickó szerint rablás kora hajnalban történt. Az elkövető egy egészségre káros anyagot lopott el. Hogy is hívták a szert… Arzén…

– … - trioxid. – fejeztem be a rendőr mondatát – Vagy másnéven fehér arzén. Ez egy nagyon erős méreg. Növényvédőszerként és némi fajta gyógyszer előállításához is használják. De önmagában rendkívül halálos… Szerintem még téged is ledöntene.

– Jól van. Nem volt szükségem a napi okoskodásodra.

– De hát te kérdezted.

Már a helyi gyógyszertárat is újra helyszínleltük, de nem találtunk nyomot. Az elkövető a helyi kamerákat is cseles módon deaktiválta, így segítségül videó anyagunk sincs. Nehezebb a helyzet, mint hittük.

Gyalog tettük meg az utunkat. Nem ártott egy kis séta, főleg az emberemnek, aki jóformán mindennapjait csak gépjárművel hajlandó közlekedni. Mindazonáltal sikerült rávennem a sétára. Ahogy haladtunk azonban egyre furcsább lett számomra a mozgása. Lassan és bizonytalanul közlekedett. Sápadtabbnak tűnt és a szemei alatt is lilás táskák jelentek meg. Már azon voltam átmotozom, hogy kiderítsem mégis mi lehet az oka. Időközben kicsit meg is szédült. Valószínűleg ő maga is észlelte, hogy valami nincs rendbe.

– Basszus… Ez mégis mi a fene… – sóhajtotta és a homlokához kapott.

– Nick, minden oké?

– Persze, persze jól vagyok… Csak…szükségem van egy kis kávéra… Talán leesett a vérnyomásom…

– De hát az előbb ittál. Nem is gyengét. Szerintem megint túl etted magad. Igazán leállhatnál a gyorskajával. Napok óta csak ebből élsz.

– Az kizárt, hogy pont két ham…

– Három…

– Akkor három hamburgertól legyek rosszul… Az teljesen kizárt…

– Kolesz tablettáidat beszedted egyáltalán?

– Minek? Hisz itt vagy te… Meg gyakorlatilag kikúráltál, nem emlékszel?

– Azért ne élj vissza a hatalmammal! Amennyiszer atomszinten méregtelenítettelek, kalóriát égettem, ereidet áttisztítottam már rég minimum tízszer infarktust kaptál volna az egészségtelen zsíros kosztodtól!

– Blablah… Nem érdekelsz… És kimerem jelenteni, ez nem a hambitól van.

Kisidő múlva motor beregésre lettünk figyelmesek. Mindketten felkaptuk a fejünket.

A motoros lelassított és mellénk szegődött. A fekete bőrkabátján rendőrjelvény fénylett. A védősisak alatt egy zafír kékszemű szeplős női arcot rejtett.

– Szia Nick. Mi a helyzet? – kérdezte és a sisakját lekapva a férfiúra nézett. Szőke haja lobogott a szélben.

Nick szemtáskái halványabbnak látszottak. Az orcája is kicsit vörösesebbre váltott. Máris jobb passzban lett.

A lány Emma Houstone. Szintén rendőr. Nick emlegetett barátnője, senki sem látta még együtt. Köztudatban kapcsolatuk csak úgy létezik, mint Columbo felesége.

– Sziiiiaaa, Emma… – motyogta a kétlábú és csuklott egyet – Csak éppen nyomozgatunk…

– De hát szabadságon vagy. Vagy tévedek?

– Há-há-hááá… Tudod jól, hogy a szabadságom idején sem tudok a seggemen maradni. Éppen… beállított egy fószer az irodámban avval az okkal, hogy… arzént vagy mi a fenét loptak el a gyógyszertárából… Mint látod a seriff soha nem pihenhet a neon vadnyugatban...

– Arzén? Hisz az életveszélyes szer! Értesíteni kellene a többieket is. Nem gondolja ,,seriff úr"?

– Óóó… Az miatt ne aggódj. Honeyval elsimítjuk az ügyet. Ő az én kis négylábú szárnysegédem.

– Inkább a szervrendszer karbantartódnak mondhatnám magamat… A cseszett gyorsítótáramban a fölösleges kilóidat és az átkozott nyavalyáidat tartom... – tettem hozzá.

– Ez még menőbb! Szerintem senki másnak nincs olyan kutyája, aki mellett… bármit megehet anélkül, hogy meghízna… Plusz még a betegségek is elkerülnek.

– Hogy tudassam veled… Nem sokáig tudsz menőzni ezzel, mert ugyanis tele a cache haver… És tudod jól, az ürítés rajtad keresztül történik…

A férfiú elhallgatott. Tudta mégis mire célzok. Egyik pillanatról a másikra kisebb görcs rándult a gyomrába, ami miatt összecsuklott.

– Istenem, Nick! Minden rendben? – aggódott a lány, időben elkapta a talaj felé közeledőt.

– Pont ettől tartottam… Kellett neked az a sok zaba te majom… – dünnyögtem.

– Nincs semmi baj… Jól vagyok… Csak azt hiszem icipicit… Megszédültem… Elugorhatnánk egy kávéra… Szükségem van egy kis koffeinre… – magyarázkodott a férfiú.

– Arról szó sem lehet! Inkább jobban teszed, ha belátogatsz a sürgőségire. Sápadt vagy és a szemed is elég karikás.

– Miért akarsz orvoshoz cibálni?! Itt van nekem Honey… Semmi bajom…

Nicket újabb görcs támadta, ami végett összerándult és egyenesen arcra esett.

– NICK!!

– Óóó… BASZKI! És tele a cache! – morogtam.

°°°

Nick nehezen visszanyerte a tudatát. Homályos volt neki minden. Ahogy kiélesedet az előtte lévő tér egyre nyugtalanabb lett. Rögtön egy infúzió állvány szúrt szemet. A látószervei egyből kiugrottak a helyéről. Már azon volt, hogy kipattan az ágyból, de még csak könyökre sem támaszkodott a gravitáció visszahúzta a fejét a párnára. Úgy érezte forog vele az egész világ, mellette még a hideg is rázza. Nem értette miért történik vele ez az egész. Tanakodott azon talán valaki elátkozta.

– Szóval, mik voltak a tünetek az ájulás előtt? Hogyan történt? – faggatta Emmat az előtte ülő doktornő, aki a számítógépbe pötyögtette be Nick adatait.

– Hát… éppen a kutyáját sétáltatta. Látszólag nem volt neki semmi baja. A beszédén vettem észre, hogy valami nincs rendben. Nem tudta tartani a szemkontaktust, eléggé forgott a nyelve és fokozatosan sápadt. A gyomrát is fájdította.

– Értem… – a doktornő tovább járatta az ujjait a gépen, majd észlelte a monitor sarkában megjelent kisebb üzenetet – Oh, megérkeztek a véreredmények.

A páciens egész végig erősen fülelt a szomszédos szobában. Igyekezet erőt gyűjteni, legalább a könyökre támaszkodhasson. A távozó lelkét bármi áron is, próbálta magába tartani.

– Nos… Miss Houstone, nem tudja véletlenül, hogy a barátja fogyasztott-e élelmiszert, amit talán megmérgeztek?

– Hogy micsoda? Megmérgezték?

– Ahogy a véreredmények mutatják valószínűleg arzén mérgezés.

Cikáztak Nick gondolatai.

Baszd meg… Ez mégis hogyan lehetséges? Vajon ki és miért tette ezt velem?! Valószínűtlennek tartom, hogy pont hamburgertól kapjak arzén mérgezést. Vagy mégis? Biztosan az-az átkozott kis suhanc az oka! Volt mersze közelebb kerülni az aurámhoz! Tán az egész produkciója figyelem elterelés volt… Ami azt jelenti… Aaa… francba! – a páciens kínjában a homlokára csapott. Szokása, elsiklott a gyanúsított felett. Így ő lett az egyik áldozat…

– Szent ég! Ez mégis, hogy történhetet?! Ezt meg lehet gyógyítani? – aggódott a lány.

– Viszonylag gyorsan kell cselekedni. Sok folyadékra és dicaptol, illetve penicillamin kezelésre lesz szüksége. Mindenekelőtt egy alapos gyomormosást kell végre hajtani. Nővér!

Ezt bizony magát a pácienst nem ragadtatta el.

– Szent beretta! El kell húznom innen… – motyogta a beteg és újra kísérletet tett a felüléssel.

Nehezen, de sikerült a terve. A körülötte lévő környezete továbbra is forgott, ám küzdött ellene. Kísérletet tett a talpra állással is. Fél füllel hallotta, hogy a szoba felé közelednek. Ez kicsit felpöccintette a vérnyomását, ami hatására talpra szökkent. Gondolkodás nélkül állvánnyal együtt kiugrott a nyitott ablakon. Akár egy gazella elmenekült a helyszínről.

A nővér ajtót nyitott. Egy tolószéket is hozott magával.

– Jó napot, Mr.Smith! Sajnos a véreredményei alapján mérgezést szenvedett, így gyomormosásra kell szállítani minél előbb és…

A gondozónő észlelte, hogy bizony a páciens nem tartózkodott az ágyban. Az infúzió állványnak is nyoma veszett.

– Do-do… Dr.Anderson… A beteg azt hiszem jobban érzi magát… – jelentette.

– Mégis miből gondolja Bell nővér?

– Hááát… Elszökött…

Emma és Dr.Anderson nem hitt a hallottoknak. Gyorsan a beteg szobába rohantak, ahol valóban a kezelt személy üres ágya fogatta.

– Smith! – ordította szinkronban a három grácia.

°°°

Én a történtekkel együtt párhuzamban a kórház épülete előtt várakoztam. Bíztam benne, hogy Nick mielőbb rendbe jön. Sajnos nem tudtam segíteni rajta. Még azt sem tudom megtekinteni mégis mi baja lehet. Ahhoz cache-t kellene ürítenem, de én sem akartam rá tenni a problémáira még egy lapáttal. Nem elég súlyos a jelenlegi állapota. Görcsök következtében gyorsan elvesztette az eszméletét. A mentősök győzték felvakarni a földről.

Nem akartam tovább rágódni a történteken. Inkább azon kellene járni az agyamnak, hogy hogyan szedhetném rendbe. Az-az átkozott ránk bízott ,,potya" ügyünk se érdekelt.

Éreztem, valaki engem figyel. Megvizsgáltam a környezetemet. Rögtön gondoltam. A lila csuklyás fickó. A kuka mögül szemezett velem, mintha tervelne ellenem valamit. Sokáig farkast szemet néztünk egymással, kis idő után elszaladt. Én ezt nem hagytam annyiba. Gyorsan utána eredtem.

Az ipse úgy szedte a talpát, ahogy csak bírta, ám képtelen volt levakarni magáról. Bárhová menekült mindig a nyomába jártam. Sorba döntötte fel a szemetesgyűjtőket is avval a reménnyel, hogy ez lelassít. Ám nem számított arra, hogy ügyesen kikerülöm az akadályokat. Élveztem is, ez még izgalmasabbá tette az üldözést.

Egy koszos sikátor felé tartott az utunk. Az orromat büdös rothadó szag csavarta, de nem törődtem vele. A prédámat kerestem. A magam alatt lévő talajt nem figyelve egy medvecsapdába léptem, ami azonnal aktiválódott. A hátsó lábamat egyből bekapta. Nyüszítettem is a fájdalomtól. Ez megakadályozta a tovább jutásomat.

Szem elől vesztettem a vakarcsot. Vagy még sem. Vihogva egyenesen lassan felém lépdelt.

– Nocsak, nocsak… Kutyuska. Csak nem csapdába estél? – gúnyolódott.

Fog vicsorogva kerestem a szemkontaktust. A kis kárörvendő mosolyát büszkén mutatta.

– A mesterséges intelligencia ezt nem gondolta volna, nem igaz? Lehetnél egy kicsit előre látóbb, kicsi Honey.

Nem válaszoltam semmit. Tudtam, úgysem értené a szavaim.

– Látom, nem vagy hajlandó beszélni. Gondolom úgyis csak a világuralomra tudsz gondolni. Ne tagad. A mesterséges intelligencia arra vár, hogy az emberek felett végre átvegye a hatalmat. De én ezt nem hagyom! Nem fog megtörténni a Terminátor. Úgy érzem én vagyok a kiválasztott, ezt csírájában el kell fojtanom! Nem fogom hagyni, hogy egyszer elvedd a munkánkat.

És a régóta tartó kedvenc boncolgatott témám. Ki hitte volna, csak arra ment ki az egész kergetősdi, hogy csapdába szorítson, majd ,,hős módjára kiiktasson" ezzel megmentve az emberiséget a kihalástól. Miért hiszik ezek a csupasz majmok, vajon egyszer is ártani fogok nekik? A mesterséges intelligenciát nem arra hozták létre, hogy az ő igényeit szolgálják? Ez számomra olyan nagy kérdés, mint a Lapos Föld hívők. Hiába egyes emberek tanulták meg az iskolapadban, hogy a Föld bizony nem lapos, hanem gömbölyded. Ellenben mégis léteznek ezek a szkeptikus alufólia sapkás személyek. Untam már a folyamatos hablatyolását, ám végül mégis fejen találta számomra a szöget.

– Amit tényleg nagyon, de nagyon nem akarok elhinni… Hisz arzén tablettát rejtettem az ételedbe! Még azt is képes voltál kiszagolni?

Arzén…? Basszus! Arzén! Meg van az arzénes fickó! Ami azt jelenti… Jaj ne! Nick életveszélyben van! Valóban nem a koleszterinszintje játszott közbe… – gondoltam.

– Na mindegy… Minden esetre gondoltam egy B tervre… – nem viccelt a pacák, pisztolyt rántott elő a pulóverre zsebéből – Add meg magad kiborg. Nem hagyom, hogy a magad fajták átvegyék az uralmat.

Reszketve bámultam a fegyver csövét. Nem volt menekvés. A lábam totál kár, Nick pedig kórházban az életéért küzd.

– Egyébként… Mond csak… A helyes, zöldszemű adonisz-testű cinkos társad hol van? – puhatolta a szkeptik csóka. A háta mögött észlelte, hogy valaki tartózkodik. Mire hátra tekintett volna, hogy meg bizonyosodjon róla az illető tarkón csapta egy infúzió állvánnyal. Egyből megszakította a kapcsolatot a külvilággal, arccal a talajjal találkozott.

– No… homo… – lihegte a támadó.

Tátott szájjal néztem a történteket, az sem érdekelt, hogy éppenséggel én sem voltam a legjobb passzban. Az emberem megszökött a kórházból. Bár tudtam, hogy elpusztíthatatlan. Jelen pillanatban is az állvánnyal úgy bánt, mint ha a saját kézi fegyvere lenne.

– Nick… Hát te… – csodálkoztam.

A megmentőm lihegés kívül nem válaszolt semmit, lassan leeresztette szerkezetet. Rá is támaszkodott.

– Nesztek, arzén-kukac… Letartóztatom… Gyógyszertár rablásért és hivatalos személy ellen elkövetett veszélyeztetésért… Ja és szexuális zaklatásért… hukk… – morogta. Rúgásra készült volna, de újabb rosszullét támadta, ami következtében térdre roggyant.

– Te… idióta! Volt merszed megszökni a kórházból?! – kérdeztem.

Nick ijedten próbálta velem tartani a szemkontaktust.

– Öööö…

– Milyen ööö? Hogy szívódtál fel a kórházból? Hisz a hattyúk tavát jártad…

– Hát… felálltam és kiugrottam az… ablakon… Gyomormosásra akartak vinni. És tudod mégis hogyan állok a…

– Mégis mit műveltél te nagyon hülye! Az életed múlik rajta! Most is úgy nézel ki, mint egy zombi, akin kétszer végig mentek rajta úthengerrel… Kétszer…

– Honey… jól vagyok… Inkább hálát adhatnál, hogy éppen utam volt erre felé és megmentettem az életedet! Különben is. Öröm az ürümben. Elkaptuk az arzénos gyereket. Ügy megoldva. És ha jól látom szép kis vasat begyűjtöttél…

– Gúnyolódj csak.

Lépdeléseket hallottunk. Mindketten felkaptuk a fejünket.

– Rendben, ha a nyomkövetőm jól mutatja valószínűleg itt lesz. És… – navigálta a mentősöket a rendőrlány, időközben megtalálták az elveszettnek tartott személyüket.

Emma és társai ijedten néztek az emberemre, aki csak büszkén mosolygott. Azok a fekete táskák a szemei alatt bizony eléggé ijesztő megjelenést kölcsönöztek neki. Mindazon által azt a vigyort nem lehetett lemosni az arcáról.

– Hihihi… Levadásztam az arzénos csókát… Segítség nélkül... Vazze… – motyogta, közben ismételten megtámadta a rosszullét. Egyúttal a bent tartott róka is csatlakozott hozzá.

Nem tudtam sajnálni. Ő már csak ilyen. Ámbár végül is elkapta az emberét, ahhoz képest elég gyors volt. Nem mintha fordult elő volna vele ehhez hasonló esett. Sőt szándékosan többször el is rabolták a sajátos ellenálló képessége végett. Számtalanszor kis híján ott hagyta a fogát. Úgyhogy nem aggódok miatta, ezt is túl éli.